1. fejezet - Egy átlagos reggel

Egy átlagos reggel

Reggel a rádióm zörejére ébredtem, ami az ébresztőórámból szólt. Be van állítva, hogy minden hétköznap 06:00-kor rákezdjen a reggeli közvetítésekre. Ma sem volt ez másképp, ahogy felcsendült a reggeli ráidó szónok hangja, kínlódva kifújtam a levegőt, és még kómás állapotomban fordultam egyet. Fejemet a párnáim közé temettem, a takaró lecsúszott rólam. Egy újabb nap. Egy vadiúj lehetőség az iskolába menéshez, ahol soha nem történik semmi érdekes. 

- Jó reggelt, kedves New York-i lakosok, bizonyosan sajnálattal tölt el mindenkit, hogy ismét hallanak minket, az ilyen korai órákban. Búcsúztassuk a hétvégét, és pattanjunk ki újult erővel az ágyunkból, felkészülve egy újabb hétre, Ellie Goulding és Calvin Harris közös számával. Következzen az I need your love! - A helyi rádióban dolgozó emberke hangja optimizmust és derültséget sugárzott. Ő biztos nem emlékszik már arra, hogy milyen volt a gimi.

Ilyen gondolatok közepette szenvedtem ki magam az ágyból. Kiültem a szélére, ahol a lábamra húztam az általam imádott bolyhos és puha mamuszomat. Az ágyam végére dobva a fehér bundás köntösömet is megtaláltam, és magamra terítettem, New Yorkban amúgy is hidegek a reggelek, hát még az iskola második félévének kezdetén, februárban. 

Tompa hangokat hallatva a papucsommal odacsoszogtam az ablakhoz, ahol megragadtam a reluxa irányítóját, és feltekertem. Ujjaimmal két műanyag szint közé fogtam és szétfeszítettem őket, hogy kikukucskáljak az időjárásra. Az emberek kabátokban és esernyőkkel sertepertéltek a járdákon, majdnem mindenki kezében jellegzetesen ott volt a gőzölgő papírpohár, ami már-már a new yorki emberek ismertető jelévé vált. A legtöbbjüknek még annyi ideje sincs, hogy megreggelizzen nyugodt körülmények között. Mindig meghökkentést vált ki belőlem az utcákon lévő tömeg a nap ilyen korai szakaszában, de végül is, ha hív a kötelezettség, menni kell. 

A kinti szürke időjárás, elszomorított, az amúgy is nullán lévő életkedvemet lerugdosta mínusz ötre. Hétfő van, iskolában kell lennem a nap nagy részében, és még az időjárás is pocsék. Hű, de jó napom lesz. Hát igen, a derült gondolkodás mód, ilyen tényezők mellett nem csoda, hogy nehéz feladatnak bizonyult. Átvágtam a szobámon, és egyenesen a beépített gardróbomig vittek a lépteim. Kitártam az ajtót, majd egy gyors szemle után, leemeltem a felső polcról egy kis nyújtózkodás után egy sötét kék egyszerű szabású cső farmert. Egy kicsit tologattam a karfákat egymás után, de nem jutottam dűlőre. Általában nem szoktam nagy feneket keríteni az öltözködésnek, de mégis csak szeretek igényesnek mutatkozni. Végül lekaptam egy fekete topot, amire ráhúztam egy eredetileg hasvillantós, rövid, szürke pólót. Csak úgy, magában sosem hordom. 

Közben a rádióban lejárt az I need your love című számra kitervelt idő, és felkonferálták a Both of us-t. Régebben nem szerettem Swift kis asszony krealmányait, de a We are never ever getting back together, a 22, és a Safe and Sound után egészen megkedveltem. Halkan dudorászva bementem a szobámból nyíló ajtón, ami a fürdőszobámba vezetett. Az ajtót nyitva hagytam, hogy halljam a kedvelt zenét. A tükör elé léptem. Megmostam az arcom, és átfésültem a szögegyenes hajamat. Felkötöttem a fejem tetejére egy kontyba, nem bajlódtam vele valami sokat, néhány tincs szabálytalanul kilógott, de nem foglalkoztam velük, mert nekem így is tetszett az összhatás. Nem sminkeltem, mert nincsenek olyan bőrhibáim amik az arcom elfedését követelnék, és amúgy is inkább azt szeretem, hogy ha az arcom naturális, és szabadon „lélegzik”.

Halkan énekelgetve az ébresztőmhöz léptem, és kikapcsoltam, itt volt az ideje, hogy beletömjek valami magamba reggeli után. A digitális óra fél hetet mutatott ami elégedettséget okozott bennem, mert tanúsította, hogy még bőven időben vagyok.

A hirtelen jött jókedvem következtében, gyorsan kikommandóztam a szobámból és forogva párat a csiga lépcsőnk előtt, a korlátba kapaszkodva leszökdeltem. 

- Csók a családnak – rontottam be a nappaliba, és a pulthoz léptem, és leemeltem a nekem kikészített bögrét.

Lehuppantam a kis reggeliző asztalunkhoz, ami közvetlenül a nagy ablak mellett volt, ami pedig a keskeny előkertünkre engedett kilátást. Apa érdekesen nézett rám, az újságja mögül, de nem tulajdonított különösebb figyelmet a hiperaktivitásomra. Meg is értem.

- Azt ne mondd, hogy megint hangulatingadozásaid vannak – szólt mellőlem szenvedést színleve Ron, az idősebb testvérem – Csak hisztizni ne kezdj el, légyszí, ahhoz még korán van.

Megforgattam a szemeimet, a testvéreimnek mániája, hogy olykor teljesen elviselhetetlen vagyok és a legkisebb dolgokon is ki tudok bukni, pedig ilyen sosincs! 

- Apa, már megint elfelejtettél belerakni a banános tejes kávémba epres pillecukrot rakni? - puffogtam egy sort, nem igaz, hogy ezt nem lehet megjegyezni.

Felkeltem, és a pult feletti tároló szekrényhez léptem, és kihalásztam a pillecukros zacskót.

- Nem olyan nehéz, nem tudom, hogy miért kell minden reggel elmondanom – dünnyögtem a nem létező bajszom alatt, majd visszaültem a helyemre.

Durcisan ittam tovább a reggeli táplálékom, nem törődve apa összeráncolt szemöldökeivel, ami azt sugározta, hogy egyáltalán nem érti, hogy most mi ütött belém. Tulajdonképpen én sem, én egy kicsit el is szégyelltem magam, hogy így beszéltem apuval, szóval magamra húztam egy mosolyt, és érdeklődve néztem a végig a kis egybegyűlt társaságon. Most vettem csak észre, hogy Chase még nincs is itt.

- Hát a hiányzó lánc szem? - utaltam arra, hogy már fent kéne lennie. Időközben az óra mutatója már súrolta a hét órát.

- Még alszik, nincs első órája – közölte közömbösen a még mindig elég kómás állapotában bóbiskoló Rony.

Egyből bevillant egy kép előttem, sőt nem is egy, hanem ezer, hogy milyen különféle módokon ébreszthetném fel. Szám ördögi vigyorra húzódott, és késztetést éreztem arra, hogy kezeim ördögien össze dörzsöljem. 

- Eszedbe se jusson, Dori – beszélt apa, fel sem nézve az újságjából.

Elképedve emeltem rá a tekintetem, túl jól ismer. Beletörődően felálltam, hogy a tervemből nem lesz semmi és a bögrémet amiben a reggelimet fogyasztottam, bele raktam a mosogató gépbe. Reggelente még ennyit is nehezen nyomok le a torkomon, fogalmam sincs a miértjéről ennek a dolognak.

Miután elvégeztem a többi reggeli teendőmet is, felmentem a táskámért. Bedobtam a laptopom és a telefonom is a tancuccok és egyebek mellé, majd lementem a földszintre. Már Ron és apa is elment, így egyedül várakoztam Austinra. Minden áldott nap együtt megyünk suliba. A konyhában az egyik pultnál ültem, és az ujjaimmal kopogtatva  a hideg felületen, hallgattam az óra monoton kattogását. Elővettem a telefonom, és megnyitva a Viber alkalmazást, előkerestem a beszélgetésünket, majd bepötyögtem neki egy rövidke üzenetet; Hol tartasz? 

Nem jött válasz, sóhajtva elsüllyesztettem a zsebemben a telefonom  és vártam tovább.. Egyszer csak csengetésre lettem figyelmes, mire boldog vigyor húzódott a számra, a harmadik csöngetés miután elhalkult már biztos voltam benne, hogy ő az. 

Mindig úgy csöngetünk a másiknál, hogy három rövidet, ebből tudjuk, hogy a másikunk az. Talán hülyeség, de általában nem kutyagolunk el az ajtóig, hogy megnézzük ki az, ha csak magunk vagyunk otthon, mert sok az ajtónálló ügynök, és nincs kedvem fél óráig kinnt ácsorogni, hogy meggyőzzenek, hogy mennyire szükségem van egy melltartó szettre. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy ha egy ilyen ügyben járó reklámozónak egy férfi nyit ajtót, akkor mi a reakció? Hihi.

Felkaptam a kabátom az akasztóról, majd a vállamra kaptam a táskám, és miután bekulcsoltam a lakást kirohantam Austin-hoz. 

- Guten Morgen! - vetette be kis német tudását, ami megnevettetett. Zseniális a kiejtése. Zseniálisan pocsék.

- Austin! - vetettem az ölelésébe magam, mire szorosan átölelt – Csumpi – viszonoztam nevetve a köszönést, majd elindultunk a sulihoz.

- Busszal megyünk? - vetette fel az ötletet, majd el is indult a megálló felé.

- Eszedbe ne jusson, gyalogolunk - fogtam meg a kezét, és elkezdtem húzni a sétáláshoz megfelelő irányba.

Tulajdonképpen minél később érünk oda annál jobb. Nem akartam félénknek tűnni, és kimutatni, hogy rettegek a sulitól, és attól, hogy esetleg a menő emberkék megalázhatnak így elengedtem a kezét és kicsit előre siettem.

- Hé, hé. Hova sietsz? - megszaporázta lépteit, és így pont mellém ért - Álljunk csak meg - mondta, mire összeszorítottam szemeim, rájöttem, hogy leesett neki a tantusz - Rin, nem mondod komolyan, hogy te még mindig félsz a sulitól - Talán nem akarta, de hanglejtésével cukkolt - Ez röhejes, már tizedikes vagy, bőven lett volna időd megszokni. 

Féltem beismerni, de valóban rosszul voltam, még a suli gondolatától is. És igaza volt, ez nevetséges. De rossz elő érzetem volt, és ez általában mindig talál.