Már több, mint egy hónapja nem hallottatok ezen a blogomon semmit sem felőlem, amit nagyon sajnálok, és ezerszer bocsánatot kérek. Egyszerűen se ötletem, se ihletem sem volt, ez pedig máris a 4. fejezetnél, nem valami szerencsés összeállítás. A történetet ennek ellenére folytatni fogom, már nagyjából összeállt bennem a folytatás, csak még azt kell kiötletelnem, hogy hogyan kivitelezzem.
A másik dolog, pedig, hogyha szeretitek az írásaim, és szívesen olvasgatnátok még tőlem, akkor katt IDE, ugyanis, most megragadom az alkalmat, hogy egy kicsit reklámozzam az újonnan indult történetemet!
Selina csak egy lány volt aki rossz helyre született, és ki akart törni a beskatulyázásból. Megvalósítva az álmait Seattle-be költözött, ám a végzete még ide is követte. Amikor ismét találkozik Vele, eszébe juttatja a sötét múltat. Úgy érzi menekülőre kell fognia, nincs más lehetősége... De annyi mindent alapozott már ide, hogy végül úgy dönt felül kerekedik önmagán, és szembe néz Vele. Selina megint azt kezdi érezni amint régen, holott tudja, nem lenne helyes. Annyit bántotta már. Vajon elfogadja az érzéseit vagy mindent hátrahagyva elmenekül?
# # #
Vegül, de nem utolsó sorban pedig, következzen a díj, amit nagyon szépen köszönök Titanilla Szabónak! :)
Szabályok:
- Mindenkinek 11 dolgot kell mondania magáról.
- A jelölő minden kérdésére válaszolni kell.
- 11 kérdést kell feltenni a jelöltnek.
- 11 ember kell jelölni és linkelni (visszaadni/jelölni nem lehet!).
11 dolog rólam:
- A "Most már elég jó vagyok neked?" c. történetemre vagyok eddig a legbüszkébb, ezt szeretem a legjobban.
- Három tükör is van a szobámban, amikre állandóan van rálátásom. #nemvagyokegoista :D:D
- Imádok írni!
- Kevés olyan dolog van, amit én írtam, és úgy igazán rámondom, hogy: "Igen, ez nagyon jó, tényleg tetszik!"
- Maximalista vagyok, de nem mindenben. Például a suliban, tanulásban nem. :P
- A kedvenc pizzám a négy sajtos.
- Budapesten élek, és IMÁDOM. :D <33
- Nagyon szeretem a hot dogot.
- Kedvenc gyümim a mangó.
- Ha nincs motivációm, nincs eredményem.
- Amint egy történetemben előre haladtan egy fejezettel, máris posztolom mindenhova, annak reményében, hogy valakinek megtetszik! :)
Austin-nal éppen a szobámban csövültünk, és mindketten a laptopjainkon lógtunk. Csak így is szoktunk egymásnál lenni, ha mindkettőnkEgy idő után, csak úgy kopogtattam a klaviatúrán, így minden értelmetlen egymástól független betűt bevittem a szövegbe. A töri beadandómat írtam, amit szokás szerint megint az utolsó napra halasztottam. Gondolataim az első világháborúról minduntalan arra a goromba tekintetre vezettek vissza, lehetetlen volt Őt kiverni a fejemből. Vissza- és visszamászott állandóan, kezdtem unni. Ráadásul, az, hogy nem vagyok neki szimpatikus, nyilvánvaló volt, és elég nehéz volt elfogadnom. Amikor sorba álltam a büfében kajáért, ő éppen végzett, és visszafele jövet, véletlenül nekem jött. Semmi bocsánat félét nem kaptam, csak egy mogorva pillantást. Tudtam, hogy Austin révén egy kis információt könnyen meg tudnék szerezni magamnak, de nem tudom, hogyan kérdezhetném meg a lehető legdiszkrétebben és érdektelenebbül, mint akinek csak így kipattant a fejéből a kérdés. Austin-nak soha nem tudtam hazudni, és előtte szerepet játszani sem voltam képes soha sem, szóval ez veszett fejsze nyele volt, az egész ötlet.
- Min gondolkozol? - kérdezte fel sem nézve rám, Austin laptopja képernyője mögül. Ennyire kiismerhető vagyok?
Éppen vissza kérdeztem volna, hogy mégis honnan tudja, hogy jár-e valami a fejemben, vagy csak az érdekesebbnél érdekesebb összecsapások vitték el a gondolataim a történelem földjére, de túl jól ismer, így fel sem kellett tennem a kérdést, már választ is kaptam.
- Már egy ideje bámulod az üres falat, és jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam nem a töri csodái vittek hipnózisba – kissé ironikus volt a hangja, ami engem mosolygásra késztetett.
Ez volt a tökéletes alkalom, hogy megkérdezzem, mit tud arról a bizonyos srácról. Mindet adott volt, csak ki kellett nyögnöm azt a pár szót ami kérdés gyanánt szolgált. Még azelőtt meg kellett tennem, hogy a félelem el lehetetleníti a beszélőkémet.
- Ki volt az a …
Azonban itt megakadtam, ha ezt kérdezem akkor úgy fog tűnni, hogy már öt perce csak ezen a fiún jár az agyam, és ezzel elárulom magamat. Jó persze ez az igazság, de nem akartam, hogy tudja, hogy azt hiszem tetszik nekem Az a fiú, mert még én is egy baromi nagy szerencsétlennek érzem magam. Csak sajnálatot kaptam volna tőle, és szembesítést a nyilván való tényekkel, hogy soha egy szót sem fogunk váltani. Ezzel én magam is tisztában voltam, de kimondva biztosan fájdalmasabb lett volna. Egy dologban voltam csak biztos, hogy ki kell űznöm ezt a fiút a gondolataim közül, mert az epekedésem utána ha nem állítom le magam, súlyos károkat fog okozni bennem.
- … srác akivel voltam első óra előtt? - fejezte be a mondatomat legnagyobb meglepetésemre.
Azt hiszem a szívem kihagyott egy ütemet, és még levegőt is elfelejtettem venni csodálkozásomban. Azt hiszem, sokkot kaptam. Nem hiszem el … ezt mégis hogyan...? Még a gondolataim is kuszák voltak.
- Azt hiszed nem láttam a reakciód amikor ránéztél? - vitte fel magasba a szemöldökeit, hitetlenkedve.
Megdermedtem, akkor ez azt jelenti, hogy Ő is észrevette, és ennyire árulkodóak voltak a mozdulat soraim? Talán mindenki észrevette aki körülöttünk volt, és mér az egész suli tudja, és rajtam nevet, hogy mekkora egy szánalmas szerencsétlen vagyok?! Lesápadtam a gondolatra, és gyorsan szedni kezdtem a levegőt.
- Hahó, föld hívja Rin-t, nyugodj le. Csak ezért vettem észre, mert egy „kicsit” - rajzolt macskakörmöket a levegőben idézőjel gyanánt – ismerlek, amúgy az úgynevezett színészi képességeidből, kihoztad a legjobbat.
Mindkettőnkből kipattant a nevetés, tudni illik rólam, hogy én vagyok a föld kerekség leges legpocsékabb színésze! Viszont a szívem még mindig a torkomban dobogott, és már vártam a lecseszést Austin-tól, hogy ezt jól elszúrtam, és miért pont egy ilyen elérhetetlen pasiba „zúgtam bele”. De azért ez az előbbi elég erős kifejezés.
- Brad, de inkább Bradley William Schmidt – csak ennyit mondott róla, de éppen elég volt, ez is, hogy neki essek az összes közösségi oldalnak, amit csak ismertem – De még mielőtt kinyírnád a géped – fogta meg a laptopom és laza mozdulattal arrébb rakta, mire durcisan felé néztem – Mondok pár dolgot amit nem biztos, hogy megtalálsz a neten kutakodva. Van egy húga, Lara Schimdt, 13 éves. Jó fej srác, idegenek felé nem nyit, de ha egyszer megismered, pörög ezerrel, és ő a társaság lelke. Lefogadom, hogy 2 napon belül már mindenki ismerni fogja, olyan típus, aki bár nem akar, de tudtán kívül is nagyon imponál az embereknek. Most költöztek ide, Los Angelesből, mert a szülei elváltak. Kb ennyi az általános tudni valók.
- Nem fogok kutakodni utána. Helyes srác, de úgy néz rám mindig, mintha leprás lennék. Semmi értelme, esélyem nincs nála.
- Fogd be – kapott fel egy párnát és nekem dobta – Tudod, hogy utálom ha lebecsülöd magad.
Hát, ha tudná milyen szövegek játszódnak le bennem mikor belépek az iskola kapuin át a pokolba! Megráztam a fejem, és rápillantva az órára eszembe jutott, hogy ma van tánc órám. Gyorsan elsuhantam, Aust viszont közölte, hogy marad és megvár. Furcsállottam az ötletet,h hiszen egy edzés általában 3 órás, de oké.
~ ~ ~ ~
A legnagyobb teremben, aminek mint minden tánc stúdiónak, ennek is az egyik fala csak tükörből állt, ült a csoportunk. Én hátrébb meghúzódtam, egyedül. Még itt sem sikerült barátokra lelnem, pedig hat éves korom óta táncolok itt. Vagyis kemény 10 éve. Hetente kétszer-háromszor van tánc – A és B hét van, attól függően változik. Ez az én igazi élet terem, itt eléggé magas biztos vagyok, és ki merem jelenteni, hogy igazán jó képességű táncost faragtak belőlem a tanárok. Amikor táncolok, és ritmusra mozgok, kikapcsol az agyam, egyszerűen megveszem érte. Ez csak hip-hop lányformáció, de hetente kétszer még páros táncozok is. Hétvégénként pedig mindig benézek egy-egy latin amerikai tánc oktatásra is, mivel 5 évig tanultam, azonban már nem fért bele az időmbe miután felsőbe kerültem még az általánosban. Őszintén sajnálom, mert imádtam, de a másik kettő jobban a szívemhez nőtt.
- Rendben, akkor kezdjünk egy párbajjal – tapsolt kettő rövidet a hip-hop edzőm, Lona, tekintélyt ki vívva magának, az időközben el cseverészgető társaságban.
A légzésem fel gyorsult, és imádkoztam, hogy ne én legyek az egyik párbaj részt vevő. Általában hetente 1 „összecsapás” van és aki nyeri, mindig kap egy óriás „milka csokit”. Szerintem kicsit furcsa az ajándék, mert ugye fitness-ezünk, de mindig szívesen fogadok egy csokit. Bár mint mondtam, hogy itt nincsenek gátlásaim, azért mégis jobb nem felhívni magunkra a figyelmet, nem? Legalábbis nem tanácsos.
- Louisa, és Dorinda – nézett ránk, egy-egy türelmetlen mosolyt villantva.
Mélyet sóhajtottam és kisétáltam a „színpadnak” kijelölt helyre. Mindenki úgy ült, hogy elég teret hagyjanak nekünk, de tudjanak bámészkodni is. Kösz szépen, mondhatom, baromira megkönnyítették a dolgom.
Louisa-val egy pillanatra összenéztünk, miközben vártuk Lona-tól az instrukciót, hogy melyik koreoból, fogunk „felelni”. Tekintetéből áradt a gúny, és fellengzés, magabiztossága egy kissé megtántorított, de egy nagy levegő vétel kíséretében elhatároztam, hogy most az egyszer nem fogok megfutamodni, félni és veszíteni. Merész akartam lenni, hiszen táncról volt szó.
- Edge of glory – mondta gyorsan, majd beindítva a hifit, intett a kezdéshez – A váltott verzió. Lou 1-es, Dorin 2-es.
Felvettük az induló pozíciót, majd rákezdtünk. A „váltott verzió” azt jelenti, hogy mindketten máshogy kezdjük és fejezzük be. Kicsit ránehezített, de gyorsan felidéztem magamban a mozdulatokat.
Magabiztosan csináltam egymás után a mozdulatokat, teljes biztonsággal mozogtam. A Lady Gaga számához készített koreográfia különös kedvencem volt, és tökéletesen tudtam az egészet. Lengettem a karjaim, csúszás jobbra, igen, most pedig ugrás.
Annyira beleéltem magam, hogy csak akkor eszméltem fel táncból, amikor a nagy tapsvihar szólt. Nem tudtam, hogy nekem vagy Louisa-nak, csak reménykedni tudtam, hogy az előbbi verzió van érvényben, vagyis nekem szólt a vas taps. Tudtam, hogy Louisa baromi jó táncoló, és erős ellenfélnek bizonyul, minden párbajban, de bíztam magamban.
- Hűha – Elégedettséget tükrözött Lona arca, amitől kicsit nőtt az önbizalmam – Azt hiszem, jól tettem, hogy titeket választottalak össze. Elképesztő klasszul táncoltatok mind a ketten, azonban - hatás szünet – Dorinda egy kicsivel jobb volt.
Legszívesebben felugrottam volna, és örömtáncot jártam volna. Nyertem, igen nekem is van siker élményem, és a táncban mégis vagyok valaki! Istenem, legyőztem Louisa-t! Még az sem érdekelt, hogy csak egy „kicsivel”, akkor is jobb vagyok!
- Köszönöm szépen – vettem át a tábla csokit, és a táskámhoz mentem boldogan ugrándozva és besüllyesztettem az első zsebébe.
Tudtam, hogy most nem nézhetnek hülyének, mert mindenki tapsolt. Ezért szeretem a táncot, mert ebben van sikerélményem.
~ ~ ~ ~
- Nyertem! - ugrottam visítva Austin-ra, aki még mindig az ágyon feküdt, csak most a telefonját nyomkodta. Ijedtében elhajította az említett tárgyat, ami a földre huppant, de most még az sem érdekelt. Teljesen önkívületi állapotban voltam az örömtől, és végre meg akartam osztani valakivel.
- Hó, hó, lassíts! - lökött le magáról Austin játékosan, mire én nevetve legurultam róla – Örülök, hogy végre nevetsz – vigyorodott el, a kis vigyori – De mit nyertél? - váltott vissza egy pillanat alatt, értetlenkedő arckifejezésbe.
- Hát a táncot, a párbajt, te butaa – énekelgettem elnyújtva az utolsó szó második magánhangzóját – Louisa-t megvertem – ismét egy széles vigyor terült el arcomon.
- Óhó, hát ez ötöst minimum megér! - tartotta a kezét egy pacsihoz, amibe örömmel bele is csaptam.
A nap további részében felszabadultan befejeztem a töri házi dolgozatot, vagy beadandót, kinek hogyan tetszik, majd miután a családi vacsit is elfogyasztottuk, plusz egy taggal kibővülve, Austin lelépett, arra hivatkozva, hogy most már várják otthon.
Fáradtan letusoltam, majd bedőltem az ágyamba. Nem kellett sok, ez után a nap után, és máris álomba merültem. Igazán kimerült voltam, itt volt Bradley, akinek az adatlapja csekkolására erős késztetést érzek minden másodpercben, amikor a laptopom a kezemben van. Aztán a tánc, a suli, a sértések, és megpróbáltatások. De igazából ezt az utóbbi párat elnyomja a tánc okozta öröm. Vajon mi vár rám holnap? Látni fogom Brad-et? Minden bizonnyal, viszont nem tudom, hogy ennek most rossz vagy jó érzéssel kéne eltöltenie. Azt hiszem csak szimplán izgulok.
Ahogy Austin-nal átléptük a pokol bűvös, rossz érzetet keltő hátterét, más néven a suli kapuit, rosszullét fogott el. Rögtön megláttam a csini bigék csoportját – ez a hivatalos klikk nevük – akik minden reggel a suli bejáratánál parádéznak. Szerintem csak azért, hogy a belépő szürke, önbizalmatlan lányoknak az egóját még jobban lerugdossák menő megjelenésükkel. Hosszú, derékig erő – festett – szőke haj, lágy hullámokba sütve természetesen, még mínusz 15 fokban is mini-mini szoknya, és 10 centis sarkak. Ezekből a jelekből tudhatod, hogy valaki ebbe a csoportnak a tagságát elnyerte.
Azt hiszem titokban mindig is irigykedtem ezekre a lányokra, nekem sosem lenne elég merszem ilyen ruhákban parádézni, ezzel kihívva a tanárok – negatív értelemben vett – és a fiúk – pozitív értelemben vett - figyelmét. Azt hiszem, hogy nekem sosem lesz fiúm. És ez néha már annyira bosszantó, az én korombeli lányoknak már minimum 5 – és most nem túlzok – fiúja, még ha nem is mind nyíltan felvállalva. Tudom, tudom, különbözni a „csürhétől” jó dolog meg minden, de mint egy átlagos gimis lány, én is csak arra vágyom, hogy tartozzak valahova. És ijesztő, hogy úgy érzem, még ezeket a kritériumokat és teljesíteném, hogy elvegyüljek.
Mellettük hangosan kacarászva és feltűnést keltve vonultak a büfé irányába, a divathajhászok, köznépi nyelven. Azok a ruhák amik a tumblr-on vagy we heart it-en hódítanak még mielőtt feltöltődnének a képek oda, meg vannak nekik. Csak a vagány divatot követik, és félelmetes, de olyan divat érzékűek, hogy bár totálisan mennek a kifutók darabjai után, mint a kis hűséges pincsik, megmarad az egyéniségük. Fogalmam sincs, hogyan csinálják.
Megint csak egy csoport, ahova soha sem fogok tartozni, és még a legtöbb erőfeszítés árán sem tudnék bejutni. Reménytelen eset vagyok, aki az egész gimit egyedül fogja végig csinálni. Persze itt van velem Austin, de neki is megvan a maga klikkje …
Egy röhögő fiú banda lépett elő, és esküdni mernék, hogy mindegyik a pólóját, a neten rendelte valami másik országból, mert eddig még nem voltak ilyen szabásúak a boltokban. Néhány kezébe gördeszka, mások kezébe meg iPhone volt szorongatva. A feltűnőbbnél feltűnőbb fejhallgatóknak a nyakukban nem láttam értelmét, mert fix, hogy zenét hallgatni velük még egyiket se láttam. Megérkezett a menők csoportja. Azért néhány beszélgetésüknél jelen voltam, Austin révén és mentségükre szóljon, hogy egész jó fejek, de csak a klikken belül, a kívül állókkal inkább csak bunkóznak. Én kivétel vagyok, Aust védelmében állok. Hihi.
Legjobb barátomat elragadtak, és mint a szélvihar sodorták magukkal, engem figyelembe sem véve. De se baj, már megszoktam. A-tól kaptam egy amolyan bocsánat kérő mosolyt, de csak nem törődően legyintettem. Hiszen nem várhatom el tőle, hogy pont velem tengesse az idejét. Nyilván nem vagyok érdekes társaság és bár legjobb haverok vagyunk, máig sem értem, hogy nem unt még meg. Oké, azt hiszem némi gondom van az önbecsülés fogalmával.
Rántottam egyet a táskám vállpántján, és egy mély erő gyűjtő levegővétel után félénken beljebb lépkedtem. Egyből szorongás lett úrrá rajtam, bár tudtam, hogy az ember tömegben senki sem néz pont rám, mégis úgy éreztem, hogy olyan szánalmasnak tartanak, hogy tekintetek tengerében úszok. Hiszen én vagyok az a tipikus senki, aki sehova nem tartozik, mert olyan béna, hogy még egy kis egyéniséget sem tudott összekaparni kilencedikben, és tizedik első félévében. Te jó ég, ha én ezt gondolom magamról, mi motoszkálhat mások fejében rólam? Természetesen semmi, fogadni mernék, hogy itt ebben a rohadt iskolában még egy ember gondolatait sem öveztem én.
Körülnéztem a kinti padokon, amik ebédszünetre vannak fenn tartva de ilyenkor oda gyűlik egy csomó klikk. Az ez előtt húzódó széles ösvény, ami keretezte a betonozott „evő területet”, egészen a suli hátsó bejáratáig vitt. Mindig itt megyek be, mert kevesebb az ember, aki rosszat gondolhat rólam. Kezdem azt hinni, hogy tényleg megőrülök, senki nem gondol rád, Dorinda, senki! Tekintetem cikázott az emberek között, mindenki beszélgetett valakivel, derülten a félévzárás utáni sztorikat. Bulik, randik, vásárolgatások, deszkázások, egyebek. Minden kis közösség maga kedvelt tevékenysége.
Oké, akkor alapítok egy saját klikket. A Dorinda-klikk. Majd bérelek egy termet a suliban, és az ajtó felé ki fogok Íratni valami olyasmit, hogy: Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!
Elmosolyodtam a magam hülyeségén, aztán gyorsan vissza vettem az érzelem mentes arcom, nehogy valaki azt higgye, hogy kezd elborulni az elmém. Bár nem győzőm elismételni, hogy nem gondol senki semmit rólam, inkább nem is mondok semmit, viszont azt hiszem, már régen kellene nekem fent tartani egy szobát a dili házban. Húha, de vicces kedvemben vagyok ma.
A szokásos menedékhelyemre indultam, az első emeleti mosdóba, mivel még nem csöngettek be, ilyenkor senki sem téved még csak véletlenül sem oda, minden lány a földszintibe csődül. Fejemet lehajtottam és a megszokottan koszos padlót néztem, nem tudom, hogy az iskola mennyi pénzt pazarol a takarítókra, de igazán megspórolhatnák azt valami lényegesebb dologra is. Ebben a gimnáziumban már-már az számítana szokatlannak ha tisztaság uralkodna. Az a poén az egészben, hogy nem is ismerem az iskola takarítóit, pedig a tanároktól kezdve, a gondnokokon át, még a portást is majdnem minden szünetben szoktam látni az udvaron fontoskodóan sertepertélni. Na mindegy, igyekszem nem fent akadni a részleteken.
Ahogy beértem a mosdóba, becsaptam magam mögött az ajtót, és neki dőltem. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, hogy most már nincs mitől félnem. Össze szorítottam a szemeim, mikor legközelebb szétnyitottam szemhéjaim, különös látvány tárult elém. Kuncogás jutott a fülembe, pár méteres távolságból.
- Nocsak, nocsak, csak nem ráhibáztunk Miss Senki búvóhelyére? - vonta fel gúnyosan a szemöldökeit, Tina, a menő-genyó csajok vezére.
Egy újabb klikkel szembesültem, a leges legfélelmetesebbel és utálatosabbal. Mindig is rühelltem azokat az embereket akik úgy érik el, hogy a népszerűségi indexük növekedjen, hogy más emberek kárára poénkodnak esetleg beszélnek. Vagyis megalázzák őket. És ennek a kis csoportnak én vagyok a legfőbb célpontja, soha még csak nem is gondolok rájuk, vagyis próbálkozom. De ők azok akik megkeserítik számomra a gimit. Tudom, hogy én is nehezítem a magam sorsát azzal, hogy nem állok ki magamért, és egy cseppnyi önbizalom sem árad belőlem, de ha, nincs mire …
Szájamat szólásra nyitottam; „Mégis mit képzelsz magadról, hogy beszélsz velem, mégis mit hiszel, mi vagyok én? Nem a seggedből rántottál ki, szóval egy normális hangsúlyt miután elsajátítottal, utána válaszolok a sértegetéseidre! Görény.” Körübelül ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, és mind ki akartak törni, de a torkomban idő közben egyre jobban növekedő gombóc megakadályozta, hogy felszínre jöjjenek.
Ahogy végignéztem Tina-n, és három „barátnőjén”, rám tört a kisebbségi komplexus. Ahogy ott illették-billették magukat a tükrök előtt, és szájfényeztek, majdnem felfordult a gyomrom. Bár a velejéig romlott volt még a legutolsó gondolatuk is, külsejük miatt irigység támadt bennem. Fájdalmasan néztem Amber-re, aki egykoron még a „legjobb barátnőm” volt, de aztán kibeszélte a legkisebb titkomat is ennek a három hárpiának, annak reményében, hogy bekerül köreikbe, sikeres volt a terve... Remélem megérte!
Arca semmilyen érzelmet nem tükrözött, csak a szokásos felvett, már-már arcára forrott flegma grimasz éktelenkedett, az egykori kedves mosoly helyett. Hihetetlen, hogy a „menőség” mennyire kifordíthat egy embert.
- B-bocsánat – hebegtem az egyetlen szót ami kijött a számon.
Borzalmasan gerinctelennek éreztem magam, amiért nem tudtam kimondani mindazt amit gondolok róla/róluk, és nem voltam képes arra, hogy megvédjem magam. Az elmém ordított, és a belsőm tombolt, idióta pancsernek éreztem magam, mégis miért kértem elnézést?! És miért csak magamban tudok tombolni?
Kinyitottam az ajtót, és megpróbáltam mindenféle kommentárt megúszni, de még sajnos hallottam az utolsót.
- Ez az, menj csak anyukád szoknyája alá sírni … Vagy várj csak, neked anyád sincs! Ennyire senki sincs, még anyád sem szeretett téged!
Agyamat elöntötte a düh, egy pillanatra megremegtem. Megmarkoltam a kilincset, olyan szorosan, hogy ha lenne annyi erő bennem, eltört volna. A szorongás bennem, egy másodpercnyi időre elpárolgott, legszívesebben visszamentem volna, és felképeltem volna, de úgy, hogy megjegyzi egy életre, hogy Dorinda Hellston-nal nem lehet packázni.
Merész, és egyben izgalmas elképzelés volt, de sajnos el kellett temetnem magamban a felvetés is. Én csak egy senki vagyok, akiből kitapostak minden önbizalmat, és önbecsülést. Ki és be lélegeztem, hogy megnyugodjak, összeszorítottam a szemeim. Ez a szem-szorításos dolog egy elég rossz szokásom.
Az emeleten már több diák is tartózkodott, lassan felsereglettek az emberek, a teremajtókból tanulók viháncolása, és önfeledt nevetések hallatszottak ki. Irigység izzott bennem, mindenki iránt, akit nem pécézett ki magának Tina, és csapatkája. Kezeimmel átmasszíroztam párszor arcom, hogy kiűzzem magamból egy kissé a merevséget, és elindultam a lépcső felé, ugyanis az első órám Biosz lesz, a fölszinten.
Sietősen lépkedtem a terem irányába, hogy ne keltsek feltűnést, és senkinek ne adjak arra ötletet, hogy valami cikizni valót találjon bennem. Ismerős hang csapta meg a fülem, egyből felkaptam a fejem, csak egy embernek van ilyen imádni való nevetése.
- Dorin – Vigyorogva intett, hogy menjek oda hozzá, illetve hozzájuk.
Csak ekkor vettem észre, hogy nem egyedül van. Bár ha magába nevetett volna elég furi kép született volna az agyamban, jó kis logikával rendelkezek. Aha, vagy nem.
És akkor megtörtént az, ami meg bélyegezte az egész napom, mi több, ha egy kicsi drámai túlzást is akarok bele vinni, az egész életem. De ez eléggé barokkos túlzás, de mindegy is, térjünk át a lényegre. Ahogy rá néztem a mellette lévő fiú barátjára – nem mondanám azért annak, maximum haver, még életemben nem láttam – valami rettentő furcsa érzés tört rám. Nem tudtam hova rakni, egy pillanatra megálltam, lábaim megremegtek. Hasamban érdekes bizsergés volt készülőben, nem értettem mi történik. Nem tudtam semmit, hogy mi a neve, vagy ilyesmi, de egy biztos. Úgy vonzott magához mint egy mágnes. Már egy pillantásától zavarba jöttem, és elöntötte arcomat a vér. Ezt nagyon utálom magamban, olyan könnyen elpirulok!
Egy kényszeredett mosollyal odalépkedtem hozzájuk, és köszöntem. Megpróbáltam lehajtani a fejem, és hajam mögül tartani Austin-nal a szemkontaktust. Kiszolgáltatottnak éreztem magam, mint aki minden egyes mozdulatával elárulja magát.
- Milyen órád lesz? - vigyorgott továbbra is, mint a tejbe tök, a mellette lévő fiú, pedig meg sem szólat, csak egy halvány mosoly pihent arcán.
Látszólag zavarta a jelenlétem, ami nem is tudom miért, de szíven ütött. Pedig nem is tudhatom az ismerőseim között. Mi történik velem? Nyökögtem egy „biosz, és nektek?” féleséget, de szerencsére a csengő megmentett a kínos szituációtól. Austin nem mutatott be egymásnak minket, de csak egy dolog lebegett a szemeim előtt, hogy még sohasem tetszett valaki annyira nekem, mint ő, és meg kell tudnom, hogy mi a neve, és még többet is.
A vágyálom, mint egy tükör, úgy tört össze, hangosan, darabokban, amikor elsétáltak és egyenesen a „menő klikkhez” vágattak, és hangosan hülyéskedtek. Az alig beszélő srác hirtelen nagyon elemébe jött.
A felismerés hazavágott. Ez a fiú, ma jött a sulinkba először, és máris a menők tagja. Pacsi, Dorinda, ismét a leglehetetlenebb srác tetszik neked. Megsemmisülten bámultam utánuk, amint csürheként bevágtattak a szemben lévő terembe a folyosón. Nem tudtam levenni róla a szemem, és még mindig kissé instabilan álltam a földön. Egy pillanatnyi időre vissza tekintett rám, szemünk nézése találkozott. Egyből elkaptam, mert egy cseppet sem sugárzott kedvességet, pozitívságot. Hogy is fogalmazzak … bunkón nézett rám, és összeráncolt szemöldökökkel vizslatott, majd végleg elszakítva szemeit rólam, becsörtetett a többiek után ő is a terembe. Rosszullét kerülgetett, korántsem esett jól ez a tekintet, mintha máris utálna engem, pedig egy szót sem váltottunk.
Reggel a rádióm zörejére ébredtem, ami az ébresztőórámból szólt. Be van állítva, hogy minden hétköznap 06:00-kor rákezdjen a reggeli közvetítésekre. Ma sem volt ez másképp, ahogy felcsendült a reggeli ráidó szónok hangja, kínlódva kifújtam a levegőt, és még kómás állapotomban fordultam egyet. Fejemet a párnáim közé temettem, a takaró lecsúszott rólam. Egy újabb nap. Egy vadiúj lehetőség az iskolába menéshez, ahol soha nem történik semmi érdekes.
- Jó reggelt, kedves New York-i lakosok, bizonyosan sajnálattal tölt el mindenkit, hogy ismét hallanak minket, az ilyen korai órákban. Búcsúztassuk a hétvégét, és pattanjunk ki újult erővel az ágyunkból, felkészülve egy újabb hétre, Ellie Goulding és Calvin Harris közös számával. Következzen az I need your love! - A helyi rádióban dolgozó emberke hangja optimizmust és derültséget sugárzott. Ő biztos nem emlékszik már arra, hogy milyen volt a gimi.
Ilyen gondolatok közepette szenvedtem ki magam az ágyból. Kiültem a szélére, ahol a lábamra húztam az általam imádott bolyhos és puha mamuszomat. Az ágyam végére dobva a fehér bundás köntösömet is megtaláltam, és magamra terítettem, New Yorkban amúgy is hidegek a reggelek, hát még az iskola második félévének kezdetén, februárban.
Tompa hangokat hallatva a papucsommal odacsoszogtam az ablakhoz, ahol megragadtam a reluxa irányítóját, és feltekertem. Ujjaimmal két műanyag szint közé fogtam és szétfeszítettem őket, hogy kikukucskáljak az időjárásra. Az emberek kabátokban és esernyőkkel sertepertéltek a járdákon, majdnem mindenki kezében jellegzetesen ott volt a gőzölgő papírpohár, ami már-már a new yorki emberek ismertető jelévé vált. A legtöbbjüknek még annyi ideje sincs, hogy megreggelizzen nyugodt körülmények között. Mindig meghökkentést vált ki belőlem az utcákon lévő tömeg a nap ilyen korai szakaszában, de végül is, ha hív a kötelezettség, menni kell.
A kinti szürke időjárás, elszomorított, az amúgy is nullán lévő életkedvemet lerugdosta mínusz ötre. Hétfő van, iskolában kell lennem a nap nagy részében, és még az időjárás is pocsék. Hű, de jó napom lesz. Hát igen, a derült gondolkodás mód, ilyen tényezők mellett nem csoda, hogy nehéz feladatnak bizonyult. Átvágtam a szobámon, és egyenesen a beépített gardróbomig vittek a lépteim. Kitártam az ajtót, majd egy gyors szemle után, leemeltem a felső polcról egy kis nyújtózkodás után egy sötét kék egyszerű szabású cső farmert. Egy kicsit tologattam a karfákat egymás után, de nem jutottam dűlőre. Általában nem szoktam nagy feneket keríteni az öltözködésnek, de mégis csak szeretek igényesnek mutatkozni. Végül lekaptam egy fekete topot, amire ráhúztam egy eredetileg hasvillantós, rövid, szürke pólót. Csak úgy, magában sosem hordom.
Közben a rádióban lejárt az I need your love című számra kitervelt idő, és felkonferálták a Both of us-t. Régebben nem szerettem Swift kis asszony krealmányait, de a We are never ever getting back together, a 22, és a Safe and Sound után egészen megkedveltem. Halkan dudorászva bementem a szobámból nyíló ajtón, ami a fürdőszobámba vezetett. Az ajtót nyitva hagytam, hogy halljam a kedvelt zenét. A tükör elé léptem. Megmostam az arcom, és átfésültem a szögegyenes hajamat. Felkötöttem a fejem tetejére egy kontyba, nem bajlódtam vele valami sokat, néhány tincs szabálytalanul kilógott, de nem foglalkoztam velük, mert nekem így is tetszett az összhatás. Nem sminkeltem, mert nincsenek olyan bőrhibáim amik az arcom elfedését követelnék, és amúgy is inkább azt szeretem, hogy ha az arcom naturális, és szabadon „lélegzik”.
Halkan énekelgetve az ébresztőmhöz léptem, és kikapcsoltam, itt volt az ideje, hogy beletömjek valami magamba reggeli után. A digitális óra fél hetet mutatott ami elégedettséget okozott bennem, mert tanúsította, hogy még bőven időben vagyok.
A hirtelen jött jókedvem következtében, gyorsan kikommandóztam a szobámból és forogva párat a csiga lépcsőnk előtt, a korlátba kapaszkodva leszökdeltem.
- Csók a családnak – rontottam be a nappaliba, és a pulthoz léptem, és leemeltem a nekem kikészített bögrét.
Lehuppantam a kis reggeliző asztalunkhoz, ami közvetlenül a nagy ablak mellett volt, ami pedig a keskeny előkertünkre engedett kilátást. Apa érdekesen nézett rám, az újságja mögül, de nem tulajdonított különösebb figyelmet a hiperaktivitásomra. Meg is értem.
- Azt ne mondd, hogy megint hangulatingadozásaid vannak – szólt mellőlem szenvedést színleve Ron, az idősebb testvérem – Csak hisztizni ne kezdj el, légyszí, ahhoz még korán van.
Megforgattam a szemeimet, a testvéreimnek mániája, hogy olykor teljesen elviselhetetlen vagyok és a legkisebb dolgokon is ki tudok bukni, pedig ilyen sosincs!
- Apa, már megint elfelejtettél belerakni a banános tejes kávémba epres pillecukrot rakni? - puffogtam egy sort, nem igaz, hogy ezt nem lehet megjegyezni.
Felkeltem, és a pult feletti tároló szekrényhez léptem, és kihalásztam a pillecukros zacskót.
- Nem olyan nehéz, nem tudom, hogy miért kell minden reggel elmondanom – dünnyögtem a nem létező bajszom alatt, majd visszaültem a helyemre.
Durcisan ittam tovább a reggeli táplálékom, nem törődve apa összeráncolt szemöldökeivel, ami azt sugározta, hogy egyáltalán nem érti, hogy most mi ütött belém. Tulajdonképpen én sem, én egy kicsit el is szégyelltem magam, hogy így beszéltem apuval, szóval magamra húztam egy mosolyt, és érdeklődve néztem a végig a kis egybegyűlt társaságon. Most vettem csak észre, hogy Chase még nincs is itt.
- Hát a hiányzó lánc szem? - utaltam arra, hogy már fent kéne lennie. Időközben az óra mutatója már súrolta a hét órát.
- Még alszik, nincs első órája – közölte közömbösen a még mindig elég kómás állapotában bóbiskoló Rony.
Egyből bevillant egy kép előttem, sőt nem is egy, hanem ezer, hogy milyen különféle módokon ébreszthetném fel. Szám ördögi vigyorra húzódott, és késztetést éreztem arra, hogy kezeim ördögien össze dörzsöljem.
- Eszedbe se jusson, Dori – beszélt apa, fel sem nézve az újságjából.
Elképedve emeltem rá a tekintetem, túl jól ismer. Beletörődően felálltam, hogy a tervemből nem lesz semmi és a bögrémet amiben a reggelimet fogyasztottam, bele raktam a mosogató gépbe. Reggelente még ennyit is nehezen nyomok le a torkomon, fogalmam sincs a miértjéről ennek a dolognak.
Miután elvégeztem a többi reggeli teendőmet is, felmentem a táskámért. Bedobtam a laptopom és a telefonom is a tancuccok és egyebek mellé, majd lementem a földszintre. Már Ron és apa is elment, így egyedül várakoztam Austinra. Minden áldott nap együtt megyünk suliba. A konyhában az egyik pultnál ültem, és az ujjaimmal kopogtatva a hideg felületen, hallgattam az óra monoton kattogását. Elővettem a telefonom, és megnyitva a Viber alkalmazást, előkerestem a beszélgetésünket, majd bepötyögtem neki egy rövidke üzenetet; Hol tartasz?
Nem jött válasz, sóhajtva elsüllyesztettem a zsebemben a telefonom és vártam tovább.. Egyszer csak csengetésre lettem figyelmes, mire boldog vigyor húzódott a számra, a harmadik csöngetés miután elhalkult már biztos voltam benne, hogy ő az.
Mindig úgy csöngetünk a másiknál, hogy három rövidet, ebből tudjuk, hogy a másikunk az. Talán hülyeség, de általában nem kutyagolunk el az ajtóig, hogy megnézzük ki az, ha csak magunk vagyunk otthon, mert sok az ajtónálló ügynök, és nincs kedvem fél óráig kinnt ácsorogni, hogy meggyőzzenek, hogy mennyire szükségem van egy melltartó szettre. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy ha egy ilyen ügyben járó reklámozónak egy férfi nyit ajtót, akkor mi a reakció? Hihi.
Felkaptam a kabátom az akasztóról, majd a vállamra kaptam a táskám, és miután bekulcsoltam a lakást kirohantam Austin-hoz.
- Guten Morgen! - vetette be kis német tudását, ami megnevettetett. Zseniális a kiejtése. Zseniálisan pocsék.
- Austin! - vetettem az ölelésébe magam, mire szorosan átölelt – Csumpi – viszonoztam nevetve a köszönést, majd elindultunk a sulihoz.
- Busszal megyünk? - vetette fel az ötletet, majd el is indult a megálló felé.
- Eszedbe ne jusson, gyalogolunk - fogtam meg a kezét, és elkezdtem húzni a sétáláshoz megfelelő irányba.
Tulajdonképpen minél később érünk oda annál jobb. Nem akartam félénknek tűnni, és kimutatni, hogy rettegek a sulitól, és attól, hogy esetleg a menő emberkék megalázhatnak így elengedtem a kezét és kicsit előre siettem.
- Hé, hé. Hova sietsz? - megszaporázta lépteit, és így pont mellém ért - Álljunk csak meg - mondta, mire összeszorítottam szemeim, rájöttem, hogy leesett neki a tantusz - Rin, nem mondod komolyan, hogy te még mindig félsz a sulitól - Talán nem akarta, de hanglejtésével cukkolt - Ez röhejes, már tizedikes vagy, bőven lett volna időd megszokni.
Féltem beismerni, de valóban rosszul voltam, még a suli gondolatától is. És igaza volt, ez nevetséges. De rossz elő érzetem volt, és ez általában mindig talál.
Éppen az ágyamon törökülésben elhelyezkedve, ölemben a laptopommal, püföltem a klaviatúrát. Nagyban írtam a legújabb blogbejegyzésemet, amibe ezúttal a sulival kapcsolatos érzelmeimet vittem bele. Ez az én igazi létszükségem, ez a blog, ahol igazán elememben vagyok. Dorinda Hellston vagyok, és New Yorkot tudhatom az otthonomnak. Hogy miért tuti Manhattanban szívni el a levegőt más emberek elől?
Azon kívül, hogy itt teljesen biztosan nem fogsz egy percre sem unatkozni, ha beleveted magad a közéletbe, még az is egy előnye ennek, hogy nap mint nap találkozhatsz híres emberekkel. Akárhonnan is származnak, minden hierarchiailag „fontosabbnak” számító ember fordult már meg New York-ban.
Szóval a közélet megítélése szerint, ha eljutsz New York-ba, már vagy valaki. Csillogás, hírnév, és hírességek, divat, és aki itt él felsőbbrendűnek érzi magát. Igen ám, ebben biztos, hogy van valóságalap, de hahó, megfeledkeznek rólunk, a New Yorkban élő kamaszokról, akik beleszülettek ebbe a világba mikor nem is volt választási lehetőségük.
Természetesen senki nem vázolja fel, hogy milyen New York ha tini vagy, úgyhogy ez a feladat rám várakozik. Én speciel Manhattan egy kertvárosi részében pengetem minden napjaim, néha kellemes, néha borzalmasan. Engem NY nem azért fogott meg, mert egy szóval kifejezve varázslatosan népszerű, hanem mert kedvesek az emberek, nem spórolják meg a mosolyt, és egy környéken belül mindenki köszön a másiknak.
Hát igen, csak én járok erről a környékről a giminkbe, meg egy fiú. És az a lökött, imádni való srác, történetesen a leges legjobb barátom. És ez egyetlen. Nem vagyok túl bizalmas az emberekkel, és túl sok gátlás van bennem, nem bírok felengedni, és görcsösen viselkedek, ezért inkább nem is foglalkoznak velem. Én az a háttérben meghúzódó, néha cikizni való ember vagyok a giminkben. Austin-nal pelenkás korunk óta barátok vagyunk, és történetesen szomszédok is. Egy évvel idősebb nálam. Állandóan egymásnál lógunk, és mindent megosztunk a másikkal. Bárcsak mindenki előtt meg tudnék nyílni úgy, mint amikor vele vagyok.
Amikor gimibe kerültünk, kételkedtem abba, hogy továbbra is megmarad a barátságunk, de kellemes meglepetésemre csak tovább erősödött. Austin mindig is az a mindenki kedvence, állandóan hülyülő, laza, és tipikusan csaj ideál volt. Nem hazudok ha az mondom, hogy ő a suli egyik legfelkapottabb arca, mind lány, mind fiú szemszögből nézve. Számomra felfoghatatlanul közvetlen.
Szóval ezért sem értem a barátságunk, és velem együtt a többi ember sem, de már megszokták, hogy Aust-tal mindig együtt vagyunk, legtöbbször csak semmibe vesznek, és odajönnek vele beszélgetni, mintha én csak egy szellem lennék. Azért imádja mindenki Austint, mert azon kívül, hogy helyes, kedves és van stílusa, tényleg az a tipikusan laza, de csupa szív srác, aki tényleg mindenkivel kedves, de mégis nem esik át abba a „csöpögős” fajtába.
Általában az menő forgatókönyv írók, mindig az olyan emberek történeteit viszik bele a sorokba, akik egy csoda folytán kerültek New York-ba és a sztori során is az a dolog tartja őket ott.
Nos én semmilyen cinderella sztorival nem számolhatok be, egyszerű életem van. Három férfivel osztom meg az otthonom, akiknek személyét a két testvérem, és apukám teszi ki. Anyukám itt hagyott minket miután betöltöttem a hatodik életévemet, nem sok mindenre emlékszem ami vele kapcsolatos és soha nem is hozom fel ezt a témát, mert tudom, hogy mindenkiben fájdalmas érzelmeket hoz elő. Van róla egy képem, az ékszeres dobozom alján, nem gyakran túrom fel érte a nyakláncaim, karkötőim sokaságát. Ezek az általános tudnivalók rólam.
Mikor lepötyögtem a bejegyzésbe szánt levezető szöveget is, arrébb raktam a laptopom, és korgó hasam után menve, a konyha felé vettem az irányt. Félve tettem meg minden lépést, mert tudtam, hogy ezekkel párhuzamosan az idő is telik, ami pedig közelebb visz a holnaphoz. Holnap hétfő van, ami pedig egyet jelent az iskolával. A gondolatra is szorongás tört rám, és a hasamban megjelenő gombóc miatt, inkább a nappaliba kanyarodtam le a földszinthez vezető csigalépcső megtétele után. Tudtam, hogy nem tudnék most egy falatot sem leerőlködni magamon.
Lent a két testvéremet találtam a nagy sarok kanapén tv-zni, Rony-t, és Chase-t. Elvigyorodtam, és egy nagy kiáltás kíséretében oda iramodtam, és levetettem magam közéjük.
- Na mi van, Rin? Mi ez a jó kedv? - vigyorgott sunyin Chace, és Rony-val egy pillanat erejéig össze néztek.
Más emberben bizonyára gyanút keltett volna ez a pár másodperc, de én már megszoktam, egy percig sem volt bennem semmiféle gyanú-érzet.
- Mondtam, hogy ne hívj így – böktem oldalba Chace-t, mire csak felröhögött. Imádja, ha húzhatja az agyam.
Szemem sarkában megpillantottam a távirányítót az étkező asztalon, így mielőtt másnak is leesett volna ez a tény, előre hajolva, begyűjtöttem. Győztes érzéssel hátradőltem a díszpárnák közé, és felhúztam lábaim. Nálunk mindig egyfajta harc folyik a távirányító kezelési jogáért, általában mind a hárman mást akarunk nézni, bár néha-néha Ron és Chace érdeklősédi köre találkozik félúton. Viszont ha még apa is itt van, kész őrültek háza uralkodik el rajtunk.
- Juj, Gossip girl, ez az! - kiáltottam fel amikor kapcsolgatva a csatornákat, belebotlottam kedvenc sorozatomba.
Látóköröm sarkában láttam amint a két fiú halálra vált arccal néz össze, és egy kis bólintással tisztázzák, hogy kizárt, hogy ezt nézzük.
Egyszerre kaptak a kezem szorításában lévő „célpont” után, amit én egy hangos sikítással fogadtam, egy pillanatra meglepődtek, szóval elértem a célom. Lebucskáztam a kanapéról, ezzel időt nyerve a távszabályzó megőrzésére, elrohantam a konyháig, de jöttek utánam.
- Ne már fiúk lemaradok az egészről, had nézzem – egy pillanatra visszafordulva feléjük bociszemeket meresztettem rájuk, de ahogyan sejthettem volna, nem értem el vele a kellő hatást.
Tovább üldöztek, mire csak azt vettem észre, hogy a nyitott hátsó ajtónkon keresztül kiérve a kertben körbekerítettek.
Aaron kiügyeskedte a kezemből a kincset, de nem hagytam elmenni, így a két fiúnak muszáj volt össze dolgoznia – hé! Nyújtózkodtam a kezével a magasba emelt tárgy után, de nem értem el a célom, ugyanis eléggé kis növésű lettem emellett a két égimeszelő mellett. Ron passzolta a távirányítót Chase-nek, de kissé elmatekozhatta magát, mert a jóval Chase mögött lévő dísztavunkban landolt, ahol pedig hangos csobbanással el is merült.
Vigyorra húzódott a szám és egyből kirobbant belőlem a nevetés. A mellettem lévő tesómba kapaszkodtam, hogy ne essek a földre nagy nevetgélésemben.
- Ha-ha, ezt apa m-megtudja – beszéltem még mindig folyamatosan vihogva, már a könnyeimet törölgettem.
Persze a fiúk egyből üzletelésbe kezdtek, hogy ne mártsam be őket. Úgyhogy el van intézve egy hónapig a rám maradó mosogatás. Hihi.
~ ~ ~ ~
A vacsi után felbaktattam a szobámba, és bekapcsoltam a laptopom, átnéztem a közzöségiken az elrendezendő dolgokat, majd lecsekkoltam, hogy milyen kommentek jöttek a blogomhoz. Közben felugrott egy msn beszélgetési ablak.
Austking üzenete: Aloha:D
Megmosolyogtatott sajátos köszönési formája, szél sebesen pötyögtem neki vissza, ma nem is láttam még, mert anyukájánal volt egész hétvégén, Madridban. A szülei elváltak, ő is apujával él.
Dorin üzenete: Ahoj matróz, mikor érkezel?:D
Érdekesek a beszélgetéseink. :)
Austking üzenete: Ne aggódj, már nem sokáig kel szenvedned a hiányomtól. :D
Dorin üzenete: Hahó, megmondtam, hogy többet ne egyél reggelire egót. ;)
Austking: Lépnem kell, érkezik a gépem. Holnap, szia Rin. :*
Mosolyogva megvártam amíg az online felirat offline-ra vált, majd bezártam a beszélgetés ablakát. Ásítottam egy nagyot, ami ráébresztett arra, hogy nagyon fáradt vagyok.
